ÁH...

          Hiába minden


Páratlan vagyok,
Nyomot egy nő szívében sem hagyok…
egyedülálló,
a szerelemben csak kívülálló…
Hosszú sétákon,
Nem követ engem másik két lábnyom,
egyedül járom
utamat, melyen nem lelem párom.
Hosszú órákat
támaszkodok neki a korlátnak,
és úgy kémlelem,
hátha a párom végre meglelem.
Üres a kezem,
szívemet nem élteti szerelem,
nincs kéz, mit fogjak,
Nincsenek ajkak, miket csókoljak.
Magányos létben,
lelket borzongtató szürkeségben
megtört a lelkem,
remény már régóta nem él bennem…

Csak külsőm számít,
cselekedhettem a nőkért bármit…
ők csak rám néztek,
majd szívemen, s lelkemen átléptek.
Egy senki vagyok…
boldogság létemben fel nem ragyog.
Értékem semmi,
a nők rám nézve kérdik: „Csak ennyi?”
Hiába minden,
soha sem lehetek boldog itt lenn,
itt lenn, a földön,
hol magányos perceimet töltöm.
Páratlan vagyok,
külsőm miatt az is maradok…
szívem hiába nagy,
ha nekem esélyt egy nő sem ad.
Számomra szégyen,
hogy életem egyedül kell élnem,
boldogtalanságban,
ebben az elátkozott világban…


                                    Antal Dávid
                                     2015.03.17.