Akkor is megmutatom!

           Pusztíthatatlan


Rengetegszer hevertem már lent a koszos padlón…
Minden sötét pillanatot megőriz a naplóm.
Életemnek már sokszor véget akartam vetni,
Mert úgy mi értelme élni, ha nem tudok nevetni…

Bár már régóta nincsenek szép, vidám álmaim,
S kifakultak lelkemben egykori tüzes vágyaim,
Mégis fűt, mégis hajt valami tovább és tovább,
Mégis meg akarom egyszer élni a nagy csodát.

Az orvosok tíz-tizenkettő évet jósoltak,
Amit már jó pár éve alaposan bebuktak…
Bár már régóta sötét létem s a jövőtől félek,
Erős vagyok, és csak azért is sokáig élek!

Meghalhattam volna én már réges régen…
S akkor nem hevernék olyan sokat lent a mélyben.
Kicsit megtörve, kicsit omladozva, de létezem,
Szívem még dobog, mellkasom mozog, még lélegzem.

Egy-egy újabb rekord minden május, mit megélek,
Szívem mélyén pislákolnak még a remények.
Sok sötét korszak között arcomon mosoly ragyog,
Mert még mindig élek, elpusztíthatatlan vagyok!


                                                                   Antal Dávid
                                                                    2014.11.06.