Brixen im Thale

            Osztrák tájakon


Engem mindig ámulatba ejt az osztrák téli táj,
Ahogy remegnek a hegyoldalon a zöld fenyőfák.
Tél hidegétől remegnek, és a szélben hajladoznak,
Egymás mellett sorban állva az ég felé nyújtózkodnak.

A felhők a hegyoldalakon csúsznak le az égről,
És én ezt végig nézhetem a szobából a székről.
Ahogy lecsúsznak a felhők, eltakarják a fenyőket,
Így borítanak homályba városokat és erdőket.

Lecsúszva az égről szinte már majdnem térdig érnek,
De ahogy elnézem, nem is hiányoznak az égnek.
Direkt lecsúsznak fentről, hogy bosszantsanak minket itt lent,
A Felhők nem is tudják, hogy milyen jó dolguk van ott fent.

Fentről belátják a tájat, a hegyeket, a nőket,
Onnan fentről jobban támogathatnák a jövőmet.
De nem… lecsúsznak a hegyoldalakon a lábaimhoz,
Így nem tudhatom, hogy a jövő számomra mit hoz…

Bármi vár a közeljövőben, mindig megnyugszom,
Hogyha anyuhoz Brixenbe pár napra kiutazom.
Itt végre lazíthatok, mert ez itt a nyugalom földje,
Megnyugtatnak a havas hegycsúcsok, boldog leszek tőle.

Eme vadregényes és gyönyörű osztrák tájakon,
Imádok síelni a meredek hegyoldalakon.
Csak legyen hatalmas hó és sílécek a talpam alatt,
E sok téli osztrák táj szívemben örök élményt arat.


                                                                           Antal Dávid
                                                                            2013.12.31.