életem legnehezebb időszaka...

                   Elvesztem


Elvesztettem, akit szerettem s összezuhantam,
Álmaimat, mint a tanulást mindent feladtam…
Kis vadászgörényem nincs már velem többé soha,
De szívemen örökre ott marad lába nyoma.

Egy félév alatt már két szerettem is itt hagyott,
Nagypapám s görényem a túlvilágra ballagott.
Én még létezem, és fáj emlékük a szívemben,
Bekebelez a fájdalom, teljesen elvesztem…

Akik fontosak, elüldözöm magamtól őket,
Nem vonzok mást életemben, csak viharfelhőket.
A padlón vagyok… s tán örökre ott is maradok,
Mert kik mellettem állnak, mindig beléjük marok.

Pedig nem akarok, csak sokat vagyok egyedül,
Így el is tévedtem önmagamban ott legbelül…
Jó vagy rossz vagyok e világnak, ezen töprengek,
Manapság nem nagyon van dolog, minek örvendek.

Hiányzik, hogy nincsen kivel hosszasan sétálni,
Hogy nincs, akivel meg lehet másokat tréfálni.
Valakinek fontos vagyok, jó lenne érezni,
Tán még az életem is tudnám kicsit élvezni.

Volt valaki, kinek az voltam, de már nincs többé…
Hiányát érezni fogom szívemben örökké.
Sorban állnak előttem a reménytelen vizsgák,
Szél-malom harcot unom már, így azt mondom, viszlát!

Összetörtem s elvesztem rendesen a homályban,
Feladtam a tanulást… nem hiszek a csodákban.
Elnyel a vad örvény, mert a mélyvíztől félek...
Hiába úszom s küzdök, nem tudom, mennyit érek.

Megtörtem és összezuhantam anno a nyáron,
Úgy érzem magam, mint disznó, tűz fölött a nyárson.
Már nem tudom mi a megoldás, mi segítene,
Mi lenne az, mi utamra visszaterelhetne.


                                                             Antal Dávid
                                                              2014.01.05.