Jó mélyre elásva

      Eltemetett remény


Életemben szívem már sok lányt szeretett,
De mindegy... mert remény soha sem létezett.
Csúf külsőm láttán elszaladnak a lányok,
Felperzselnek engem Pokolban a lángok.

Huszonhét éve boldogtalan életem,
Örömöm e világban egyedül nem lelem.
Fájdalom jár át, ha az utcán sétálok,
Körülöttem mindenhol szerelmespárok…

Sok-sok szerelmespár, kik boldogok együtt,
Szerelem és öröm lángja lobog bennük.
Az én szívem magányos, senkinek se kell,
E földön boldogságra így soha sem lel.

Kivájnám s kukába dobnám, ha tehetném,
Csak a szerelmet többé bár ne érezném.
Egyedül az életben nem megyek semmire…
Szerelem bár ne fájna szívemnek ennyire.

Bárcsak én is igazi ember lehetnék,
Akkor a boldogság tengerén lebegnék.
Bárcsak valakinek én lennék az első,
Elvonulna felőlem a borús felhő.

A lányok velem sétálni nem szeretnek,
Mert az utcán az emberek rajtam nevetnek…
Csúfolnak, megbántanak és kinevetnek,
Ilyen lényt e földön ugyan ki szeretne?

Boldogtalanság, reménytelenség életem,
Esély nincs arra, hogy a párom majd meglelem.
Az életben szívem már sok lányt szeretett,
De sok év után minden reményt temetett.


                                                          Antal Dávid
                                                           2014.05.22.