Már nincsenek álmok

Reménytelenség kútja


Szakadó esőben ázik bársonyos arcom,
Reménytelen a szerelemmel vívott harcom.
Nagy sötét felhők szálltak a napfény útjába,
Nagy szél lökött a reménytelenség kútjába.

Sötét és mély a kút, belőle már nincs kiút…
Mert nem jön arra lány, ki megszeret és kihúz.
A kút vizének felszínén kopog az eső,
Elmerülök a mélyben, elhagyott az erő.

Elhagyott az erő, az életkedv, a remény,
A magányt nem viseltem tovább, olyan kemény.
Huszonhét év után reménytelenségbe fulltam,
Beleőrültem abba, hogy boldogtalan voltam.

Üres pusztán áll a reménytelenség kútja,
Létezésem csak halovány emlék a múltba.
Az eső rendületlenül szitál, szakad,
A reménytelenség kútja ki nem apad…


                                                         Antal Dávid
                                                          2014.09.10.