Nehéz az élet...

             Oly nehéz…


Ha az utcán sétálok, mindenki lenéz,
E világban, e testben élni oly nehéz…
Könnyeimmel küszködök minden éjjelen,
Ahogy forgolódom az ágyon éberen.
Mert fejemben csak a tekintetek járnak,
Melyekkel az emberek porig aláznak…

Külsőm miatt mindig kilógtam a sorból,
Már több ezer pofont kaptam a sorstól…
Hogy meddig büntet még az élet, nem tudom…
De a létezést e világban már unom…
Remény nélkül és esély nélkül létezem,
A szerelemre már oly régóta éhezem…

Mindig csak mosolygok s nevetek, ha mondják,
Hogy „Ne add fel!” mert tudom, hogy ők is tudják,
Nincs remény… hiába küzdök s harcolok,
A szerelemben minden csatát elbukok…
Mosolygok s nevetek, de belül könnyezem,
Mivel életemben minden reménytelen…

Bús lélekkel éldegélek csendesen,
Oly csodás lenne, ha lehetne kedvesem.
Keserű a bánat, keserű, hogy nincs remény,
Nincs társ, egyedül a fájdalom az enyém…
A fájdalom nem tágít, míg egyedül vagyok,
Nem hagy el, míg egy lánytól esélyt nem kapok.

Oly nehéz bús lélekkel szép verset költeni,
Nincs, kivel szép perceket lehetne tölteni…
Tollam hegyéből is csak fájdalom folyik,
Mi oly erős, hogy belőlem ki nem kopik…
Nincs lány, aki viszonozná szerelmemet,
Ki végre boldoggá tenné bús szívemet.

Az utcán mindig lehajtott fejjel megyek,
Hogy ne gyötörjenek a megvető szemek.
Utamon minden egyes léptem oly nehéz…
Ahogy a reménytelenség velem szembenéz.
Ólmokkal lábaimon nehéz a léptem,
Félek, hogy az örök magány útjára léptem.

                                                      Antal Dávid
                                                       2015.02.28.