Örök reménytelenségben

      Sötét takaró alatt


Takaróként borul sötétség testemre,
Újra bánat ült régen széttört lelkemre.
Leesve a szirtről semmibe zuhanok,
Nyolc éve nem tudom magamról, hogy ki vagyok…

Már nem motivál semmi arra, hogy éljek,
Csak arra vágyom, hogy létem végére érjek.
Semmibe zuhanok a szirtről leesve,
Elvesztem a létben a páromat keresve.

Nekem senkim sincsen és nem is volt soha,
Életemben reménynek soha sem volt nyoma…
Nagyon unom már, hogy rettegésben élek,
Hogy a magánytól egy életen át félek…

Éltem én már egyedül éppen eleget,
Egy lány szívében sem gyúlt irántam szeretet.
Ezért úgy érzem, hogy értéktelen vagyok,
Mihelyst lesz bátorságom, mindent itt hagyok…

Sötétség borítja törékeny testemet,
Fájdalom járja át szerető szívemet.
Hiába dobog azért, akit szeret,
Megszűnik dobogni, mert boldog nem lehet.

Társ nélkül e világban fölösleges élnem,
Eleget kószáltam reménytelen ösvényen…
Új utat keresek, mely a halálba vezet,
Az élet mindig fakaszt rajtam egy új sebet.

Vastag, sötét takaró alatt heverek,
Reménytelenségtől folyton csak szenvedek.
De talán már nem kell olyan sokat várnom,
S létem kioltásához megjön bátorságom.


                                                     Antal Dávid
                                                      2014.11.24.