Sötét korszak

          Sötétség leple


Sötétben létezem, a sötétben élek,
Embertől s jövőmtől én egyaránt félek.
Napsugarak rég nem simogatják arcom,
Nem tudom, mikor vagyok ébren, s mikor alszom…

Brutális rémálmok kínoznak szüntelen,
Az álomvilágom olyan, mint a jelen.
Nincs nő, akiért érdemes lenne élni,
Rájöttem nem is lesz soha, kár remélni…

Nincsenek már célok, nincsenek már álmok,
A sötétben életem végére várok.
Nincs kedvem rajzolni és nincs kedvem írni,
Nincs már kedvem se mosolyogni se sírni…

Nincs kedvem kimozdulni, levegőt szívni,
Félelemben az életet nehéz kibírni.
Sötétben létezem, a sötétben élek,
A jövőtől már szépet nem is remélek…

Hosszú ideje nagy sötétség vesz körül,
Már nincsen semmi, aminek szívem örül.
Elpusztult a görényem, nincs, ki vezessen,
A sötétségben így teljesen elvesztem…

Nincs már kedvem félni, így nincs kedvem élni,
Jó lenne, ha szívemet szét tudnám tépni.
Ne fájjon többé reménytelen szerelem,
Észre sem vesz a lány, hiába szeretem…

Ebben a világban nem lelem a helyem,
Nagy sötét lepellel fedem be a fejem.
Sötétben élek, a sötétben létezem,
Reménnyel magamat tovább nem mérgezem…

Sötétség a létem, mert rossz útra léptem,
Lelkileg, szellemileg totál kiégtem.
Napsugár rég nem simogatja arcomat,
Sötétség borítja be minden napomat.


                                                            Antal Dávid
                                                             2014.02.04.